2018 – Bükk – Úgy fáj, mégis jó…

A Vasvári falai között időről időre megjelenik egy különös, fehér felhívás, rajta fekete betűkkel: VÁNDORTÁBOR. Sokan a nélkül elsétálnak mellette, hogy egyáltalán észrevennék. A titok ismerői viszont már az iskola első napja óta figyelik a faliújságot, és mikor meglátják a jelet, azonnal a titkárságra rohannak egy felbecsülhetetlen értékű tárgyért, egy „JELENTKEZÉSI LAP” -ért, ami biztosítja számunkra, hogy a következő nyarunk legalább 10 napja mindenképp felejthetetlenül teljen. Mert a Vasvári Vándortáborában valóban bármi megtörténhet. Olyan helyekre jutunk el, amilyeneket eddig csak az interneten láthattunk, olyan barátságokat köthetünk, amelyek hosszú időre meghatározhatják életünk, és olyan dolgokat tapasztalhatunk meg, amilyeneket eddig csak könyvekben olvastunk. Itt az emberek megváltoznak. Legyőzik félelmeiket és átlépik határaikat, miközben egy iskola tanulóiból és tanáraiból valódi csapat lesz.

Tavaly a Lengyel-Tátrát hódítottuk meg, és mivel általában évente váltakozik, hogy Magyarországon vagy külföldön táborozunk, így idén hazánkon volt a sor. Július 5-én reggel hatalmas táskákkal megpakolva indultunk útnak a székesfehérvári vasútállomásról a Bükk hegység irányába. Délután érkeztünk meg első szállásunkra, Bükkszentlélekre, és a beköltözés után rögtön neki is vágtunk első túránknak. Ezt tanáraink egy afféle bevezetésnek szánták, egy könnyű sétának a szomszédos faluba. A „könnyű” szó jelentése később aztán többekben megkérdőjeleződött. Az odaút egy csúszósabb szakaszt leszámítva nem tartogatott nagy nehézségeket, ráadásul a falusi kisboltban sikerült instant kávéra is szert tennünk, ami az egész tábor folyamán nagy kincsnek bizonyult. Visszafelé azonban egy másik utat választottunk. És igen, ahogy sejthetitek, itt kezdődtek a problémák. Az út egy szakaszán ugyanis valódi ősdzsungeli állapotok uralkodtak.  Az úton keresztbe végig kidőlt fák feküdtek, és mindent sűrűn benőtt a csalán. A csípéseket végül senki nem tudta elkerülni. Így fájdalmas sziszegések és halk átkozódások különös szimfóniájában verekedtük keresztül magunkat az erdőn.

Túrák közben, hogy elüssük az időt, rengeteget szoktunk beszélgetni és játszani. Az első utunk pedig rögtön egy új játékot is szült, ez volt a „Hang vagy!”. A „hang vagy” egy szleng kifejezés, ami annyit tesz, hogy „nem mered”. A játékban különböző furcsa feladatokat adtunk egymásnak, és aki nem teljesített naponta legalább egyet 23 óra 59 percig, annak a nap utolsó „hang vagy”-ját kellett megcsinálnia, akármekkora őrültség is volt az. Ez a játék aztán rengeteg vicces, sőt néha groteszk szituációhoz vezetett. Ettünk bogáncsot, ittunk patakvizet, sőt még a legveszélyesebb helyekre is felmásztunk.

Első este aztán Igazgató Úr hivatalosan is megnyitotta a 2018-as Vándortábort, és megkaptuk a tábor hivatalos pólóját, amelyet nem mellesleg Majorné Szloboda Mária tanárnő tervezett. A pólók nem csak elképesztően jól néznek ki, de roppant hasznosnak is bizonyultak, ugyanis a mintán a „Bükk 900-as csúcsai” elnevezésű túra csúcsai láthatóak, így néha térképként is funkcionáltak.

Másnap hajnalban Szabó Endre tanár úr vezetésével átsétáltunk a Látókő nevezetű helyre azokkal, akik vállalták a reggel 5-ös indulást. Innen a Tátra csúcsait reméltük megpillantani, de ez sajnos nem sikerült. Ennek ellenére így is pazar látványban volt része a korán kelőknek. Miután visszaértünk, még volt egy-két óránk indulásig, így a legtöbben megpróbáltunk legalább egy rövid időre visszaaludni. „Hang vagy” játékunk ekkor érte el első csúcsát. Kristóf álmában újból a Látókőnél voltunk, ahol azt mondtuk Máténak, hogy hang leugrani a szakadékba. Máté nem volt hang.

Mivel a tábort az Arconic támogatta, ezért az ébresztő után Miskolcra kirándultunk, hogy megnézzük, hogyan működik egy esztergályos üzem, majd a természettudományi múzeumba mentünk. A kettő között volt szerencsénk útba ejteni egy bevásárlóközpontot is, és mivel Bükkszentléleken rajtunk kívül valóban legfeljebb a Szentlélek járt, így itt alaposan be is vásároltunk. Az este aztán újabb kihívásokat rejtegetett, a szálláson ugyanis tv sem volt. A labdarúgó-világbajnokság kellős közepén. Nagy szerencsénkre azonban Gergő erre is felkészült, és külön erre a célra vásárolt mobilinternetet. Így a fiúkkal este körül ültük a telefonját, és közösen szurkoltuk végig a térerő hiány miatt olykor akadozó mérkőzést.

Cikkem elején már említettem a „Bükk 900-as csúcsai” nevezetű teljesítménytúrát. Ennek teljesítéséhez a Bükk hegység negyvenhárom 900 méternél magasabb csúcsa közül húszat kell meghódítani. Mindegyik tetején pecsételni is kell az előre megszerzett igazolólapra. A harmadik napon ennek a túrának kerestük fel öt csúcsát.

Másnap tábort bontottunk, és útra keltünk második szállásunk, Cserépváralja felé. Jó vándortábori hagyományokhoz híven a két szállás között az út egy részét gyalog tettük meg, hátunkon, hasunkon és kezünkben cipelve felszerelésünket. Ez volt az első igazán emberpróbáló feladat. A hatalmas táskák súlyától az amúgy is megterhelő szakaszok még nagyobb kihívássá váltak. Soha nem felejtem el, mekkora megkönnyebbülés volt, amikor egy közel félórás emelkedő után végre megpihentünk. Végül aztán habár a tervezett 10 km helyett a távnak majd’ dupláját tettük meg, elértük a várva várt buszmegállót. Késő délután volt már, mire megérkeztünk Cserépváraljára. A szállás kárpótolt minket minden nehézségért. Egy gyönyörű kis horgásztó melletti házba érkeztünk, ahol rendezett szobák vártak minket, külön wc-vel, zuhanyzóval, sőt még két tv is volt! Hatalmas örömet okozott az is, hogy a szobákban csak nyolc ágy volt. Erre a kis szeparálódásra szükség is volt, mert az első szálláson az összes fiú egy szobában lakott, és mikor túrák után levették az izzadt bakancsaikat és ruháikat. azt hiszem, jobb nem részleteznem.

Hogy kipihenjük a nagytáskás túra fáradalmait, másnap a bogácsi strandra látogattunk. Egy szénabálákkal teli lejtős mező mellett vitt az utunk, ahol Szabó Endre tanár úr több-kevesebb sikerrel megtanított minket ördögszekerezni, majd pedig újabb mókaként néhány szénabálát is legurítottunk a lejtőn. A fürdőbe érve aztán nagy örömmel ültünk be a melegvizes medencébe megfáradt tagjainkat áztatni. A tanár urakat azonban nálunk keményebb fából faragták, és láblógatás helyett birtokba vették a hatalmas vízicsúszdákat, hogy megmutassák, mire is való egy strand. Ha valaki úgy érezte esetleg, hogy még mindig nem elég neki a vízből, az is megnyugodhatott, a visszaút végét ugyanis zuhogó esőben tettük meg. A nap zárásaként fiúszobánk egy hirtelen ötlettől vezérelve kivonult az esőbe egy tusfürdővel és egy törülközővel, hogy ott ejtsük meg a napi tisztálkodást. Az eső azonban kezdett elállni, és habár az idő fürdésre már nem volt megfelelő, arra még tökéletesen alkalmas volt, hogy egy hatalmasat ússzunk a sárban.

A második cserépváraljai napon nagy túrára indultunk, amely újabb nem várt izgalmakat rejtegetett. Útközben találtunk két fel nem robbant katonai löveget. Ezeket tanáraink szabályszerűen bejelentették, így este meglátogatott minket két rendőr, akikkel Szabó Endre tanár úr indult útnak, hogy megkeressék a veszélyes fegyvereket. A tábornak vacsora után újabb vendégei érkeztek. Borászok jöttek hozzánk, akik egy meglepetés- borkóstolót tartottak nekünk, ahol szerencsénk volt megkóstolni néhány valóban páratlanul finom nedűt.

A „Hang vagy” is ezen a szálláson érte el csúcspontját. Az új feladat szerint többen megnémultunk egy-egy nap vagy túra erejéig. Volt olyan is, aki a némaság helyett a Galaxis Őrzőiből jól ismert „Én vagyok Groot” mondattal kommunikált. A feladat aztán sokkal nehezebbnek bizonyult, mint sejtettük, és szinte kivétel nélkül mindenki elbukott, hiába bírt ki hosszú órákat beszéd nélkül. Ezzel a „Hang vagy” korszak lezárult, de a fiúkkal még egy utolsó, életre szóló versenyt hirdettünk magunk között. A feladat nem kisebb, mint hogy egyikünk hamarabb nyisson romkocsmát, mint a többi. Megragadva a lehetőséget, hogy az Irkába írhatok, én itt és most megfogadom, hogy ha én nyerem a versenyt, a kocsmámban minden vasváris extra kedvezményben részesül!

Ezután újabb nagytáskás túra következett, célunk pedig nem más volt, mint Szilvásvárad. Természetesen az út második szakaszát busszal tettük meg, de az Eger úti célú gyalogtúra újból erősen próbára tette az állóképességünket. Az amúgy is emberpróbáló feladatot tovább nehezítette, hogy a túra utolsó pár óráját szinte végig zuhogó esőben kellett megtennünk. Szilvásváradon aztán kellemes meglepetés volt, hogy a táborhoz Lukács Zsuzsa tanárnő és Müller Csaba tanár úr is csatlakozott. Habár az új szállás kevésbé volt komfortos, mint Cserépváralján, és ha az ember nem figyelt, a mosdóban vagy a fürdőben könnyen kellemetlen meglepetés érhette, mégis örültünk, hogy végre volt, hol megpihenhetünk.

Az új szállás első napján aztán elindultunk a tábor legnehezebb túrájára, hogy meghódítsuk a már sokat emlegetett bükki kilencszázasok hátralévő 15 csúcsát. A túra egyik legnagyobb kihívásával már rögtön az út legelején szembe kerültünk. Ez volt a közel 600 méter szintet emelkedő Istállóskő. A nap folyamán aztán újabb és újabb holtpontokon estünk át, miközben sokszor járatlan ösvényeken róttuk a Bükk hegység erdőit. Az utolsó csúcsra sötétedéskor értünk, ahonnan azonban még hosszú út állt előttünk a szállásig. Habár jól haladtunk, mégis később végeztünk, mint előzetesen számítottunk rá. A legtöbbünknél éppen ezért lámpa sem volt, így a túra utolsó szakaszát mobiltelefonok fényében tettük meg. Negyed 11 volt, mire visszaértünk a szállásra. Elképesztően fáradtak voltunk, minden tagunk fájt, és hatalmas vízhólyagok nőttek a lábunkon. Mégis úgy éreztük, megérte. Olyan tettet hajtottunk végre, amire valóban büszkék voltunk.

A tábor utolsó teljes napjára szabadidőt kaptunk. Egész délelőtt lustálkodtunk és játszottunk, majd a Bükki Nemzeti Parkba indultunk ebédet keresni. Tanáraink ajánlatára végül találtunk egy isteni pisztrángost, ahol életem egyik legfinomabb ebédében volt részem. Minden táborzárón a szobáknak elő kell rukkolniuk egy-egy ódával az aktuális táborról, és nem volt ez másképp idén sem. A nap hátralévő részét ennek megírásával töltöttük. A mi szobánk olyan közismert Disney mesék slágereit költötte újra, mint például a Mackótestvér, az Aladdin, az Oroszlánkirály vagy a Jégvarázs. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy művünk pazarul sikerült. Ebben a dalban fogalmaztuk meg azt a mondatot is, amit címnek választottam, és amely többek szerint akár a vándortábor mottója is lehetne, „úgy fáj, mégis jó”.

Végül egy fergeteges este után elérkezett az indulás napja. Az egész teljesen hihetetlen volt. Ennyi volt 10 nap? Annyi minden történt velünk, annyi élményben volt részünk, és mégis az egész olyan gyorsan elrepült. Nagyon fáradtak voltunk a tábor végére, és talán egy kicsit szomorúak is. Én személy szerint utána napokig nem találtam a helyem. Fura volt egyedül lenni. Fura volt, hogy nem horkol senki a szobámban, hogy a mosdóban nyugodtan tudom végezni a dolgom, anélkül hogy valaki bejönne fogat mosni, vagy, hogy nem bömböl állandóan a „Titkos üzenet”, és más örökzöld sláger a hangszóróból.

A tábor után egy gondolat volt, ami valóban vigasztalt: hogy ősszel újból megjelenik majd a faliújságon az a titokzatos felhívás, hogy újból rohanhatunk azért a bizonyos „JELENTKEZÉSI LAP” –ért, és alig egy év szünet után jövő nyáron újból visszatérhetünk a Vasvári vándortáborába, hiszen – egy újabb klasszikust idézve – „az éjjel, soha nem érhet véget.”

 Nyári Ádám /12. A/