Legelőször talán kilencedikesként hallottunk a már sokak által átélt és szeretett kisgyóni kirándulásról. Mint minden osztály, nagy izgalommal vártuk szeptember óta, hogy elérkezzen az a bizonyos májusi érettségi szünet, és mi magunk is részesei lehessünk a hatalmas kalandnak. Ahogy közeledett a várva várt időpont, valahogy, valamilyen úton-módon, de úgy kezdett elhagyni minket, vagy legalábbis engem, a nemrégiben még egekbe szárnyaló lelkesedés.
Térden állva könyörögtem a szüleimnek, hogy ne kelljen elmennem! Rettegtem, hogy a három napon keresztül összezárt osztálytársak kikészítenek. Aztán mégiscsak buszra szálltam, és útnak indultam velük, hogyha mást nem, hát megtanulom a poklot is végigjárni, kibírni, átélni. Nos, ahogy az idő múlott, és ahogy a buszon zötykölődtünk, egyre több arcon véltem felfedezni a félelmet az ismeretlentől. Miután rájöttem, hogy nem csak nekem volt nehéz az egész evolúciótól elszakadnom, kezdtem egész jól szórakozni.
Épp hogy leszálltunk a buszról, és ki így – ki úgy, de átvágtattunk az út túlsó oldalán ránk várakozó tanár urakhoz, a kirándulás máris egy igen emlékezetes pillanattal meg is nyitotta kapuit, hiszen a fiúk által hozott focilabda, valamilyen rejtélyes módon a busz kereke alá került, így a remény, hogy a híresen hosszú kisgyóni túra után labdarúgó rekordot állítanak fel, hamar elszállt, vagyis kidurrant.
Miután a tanár urak egyszerre mosolyogva üdvözöltek minket, egy nem várt pillanatban csak annyit mondtak – Hát akkor arra! – és jobb kezükkel a távolba mutatva, kocsiba ugrottak, majd elhajtottak mellettünk. A sokaknál két hétre is temérdeknyi cókmókkal nekivágtunk a hosszú, fárasztó útnak, reménykedve abban, hogy a tűző Napon való, pusztai sétánál nincs rosszabb. A kapun beérve persze már rotyogott a tűzön a paprikás krumpli, és ahogy kifújtuk magunkat, már vehettük is magunk elé Baranyai tanár úr gőzölgő főztjét, amit őszintén szólva igen kíváncsian és egy cseppet ódzkodva kevergettünk…
Ki tudja, Szabó Endre tanár úr szertárának melyik kincsével, kísérleti anyagával varázsolták olyan vörösé és ínycsiklandó illatúvá? – Miután túléltük az éjszakát, ki így – ki úgy, a másnap délutáni „ebédet” már tűkön ülve vártuk. Tisztában voltunk vele, hogyha eljutunk a tányérok és a kanalak megmarkolásáig, az nem jelenthet mást, minthogy a már sokat emlegetett, híresen hosszú túrát túléltük, és ha nem is teljesen, de a növényhatározás egy része is már a hátunk mögött van. Az igazat megvallva, nehézkesen indultunk útnak. Ki kevesellte, ki sokallta a kabátot, valakinek még az utolsó pillanatban is akadt elintézni való dolga, és a szobában hagyott üdítő italokért, szúnyogriasztókért való visszamenetelek is csak időhúzásként szolgáltak. Végül Baranyai tanár úr, egy váratlan pillanatban intett egy nagyot, és végül elindultunk. Loholtunk utána, mint valami megfáradt kutyák, egészen az első, ötven méteren belüli megállóig, ahol roppant mód érdekes és fontos tudnivalókat ismertetett velünk a talajról, a növények koráról, és a mellettünk húzódó falba rejtett Szent László pénzérméről Szabó tanár úr és Bukorné tanárnő helyeslő segítségével.
Ekkor meg már bennünk volt a mehetnék, a gyorsan jussunk túl mindenen, és érjünk vissza minél előbb a táborhelyünkre vágya. Idő kellett, míg kicsi fejecskénkkel felfogtuk, hogy semmi, de semmi másról nem szólt az erdei séta, mint rólunk, a természetről, a kikapcsolódásról és önmagunk megtalálásáról, A legbátrabbak is rádöbbenhettek, hogy egy egyszerűnek tűnő, mocsáron való átjutás is igen nagy félsszel járhat, és egy keskenyülő, földalatti, sötét barlang sem csak a gyávákat félemlíti meg. Persze nem volt semmi sem véresen kötelező… Csak éppen annyira, hogy önmagunknak tudjunk bizonyítani. A hosszú út feléhez érve, miután sziklát másztunk, szendvicset majszoltunk, utat törtünk magunknak a bozótban, végre nekiveselkedtünk, utolsó lélegzetvételként, az „önálló munkának” kihirdetett növényhatározásnak. – No, de Tanár úr, kérem! Ezek a zöld füvek teljesen egyformák.. – ültünk le saját négyzetméterünkre, és kétségbeesett arccal forgattuk a kezünkbe nyomott határozót. Aztán valahogy, valamilyen úton-módon, de percről percre vált megoldhatóvá a megoldhatatlan, lehetővé a lehetetlen.
Már csak a visszaút volt hátra. Még sosem jártak a fejemben az ehhez hasonló gondolatok. Fáradtnak kellett volna lennünk, lelombozottnak és nyűgösnek. Vonszolnunk kellett volna magunkat, és mi ehelyett harsogtunk az erdőben.
Jókedvűen medvehagymát falatoztunk, és az utolsó harminc méteren még versenyt is futottunk, hogy ki lépi át először a táborhelyünk nagykapuját. Az udvaron már hűlt a jól megérdemelt gulyás Baranyai tanár úr és a csapatból elszökött néhány osztálytárs felügyeletében.
Másnap, mikor már mindenki büszkén, boldogan, de hazavágyott, még mindig várt ránk egy igazán mulatságos feladat. A kezünkbe kapott kis papírkánkkal folyót kerestünk, vizet tanulmányoztunk, rákokat és csigákat próbáltunk igen hősiesen megkülönböztetni egymástól.
Ma már tudjuk, mit jelent Kisgyón, és ma már tudjuk, hogy mit hagytunk volna ki, ha azon a bizonyos érettségi szünet első napján mégiscsak otthon maradunk! Azt hiszem, sokat tanulhattunk ebben a három napban. Megtanulhattunk kitartani emberek, barátok és célok mellett. Megtanulhattunk kitartani és nem feladni, még akkor sem, ha már-már összeroskadt a lábunk, kibicsaklott a bokánk, vagy épp egy átvirrasztott éjszaka után ugyanúgy talpon kellett maradnunk, mintha kialudtuk volna magunkat. Hiszen mindig van egy következő – kibírom!- ami büszkeséggel tölthet el minket!
Veigler Bettina Anna 11. D