avagy érzések és gondolatok a vándortáborok színfala mögött meg azokon is túl
Vándortábor. Külső szemlélőként a vasváris diáknak csak annyi tűnik fel, hogy minden ősszel egyszer csak megjelenik néhány plakát az iskola falaira kiragasztva, hirdetve a nyári vándortábort, majd lelkes tanulók futnak versenyt az igazgatói irodáig, s onnan két lap meg egy győztes mosoly kíséretében térnek vissza. Aztán nyáron ezek a diákok tíz napra szinte eltűnnek a közösségi média felületeiről, csak néhány snap vagy instagram sztori jelzi, hogy még élnek, és nem falta fel őket egy medve vagy farkas.
De miért van az, hogy egy nyár alatt a semmiből családként viselkedő baráti társaságokat láthatunk a folyosón, s hetente, ha nem naponta kerülnek elő beszédtémákban különböző örökzöld vándortáboros történetek, amiket csak a beavatott vándoros diákok értenek igazán. Mit is jelent a buzgó – vagy inkább mazochista – résztvevőknek a vándortábor? A kérdésre a választ több vándoros túrázó adja meg:
Mit nem? Igazából amikor elmentem először nyolcadikban, akkor tényleg úgy mentem oda, hogy alig ismertem pár embert, kettőt-hármat nagyon maximum. Az idei már második vándortáborom volt, és egyszerűen fenomenális a tény, hogy mennyi embert megismertem, milyen kapcsolatokat építettem ki ezáltal, és hogy mennyire jól érezheti magát az ember, attól függetlenül, hogy elfárad, mint a fene. Megvan ez a bizonyos életérzés az egészben, ez a szabadság, ez a szeretet, s a tábor mindezt egybefoglalja, ami szerintem egészen elképesztő – nyilatkozta Csizmadia Máté Noel mosolyogva, s szemében látszott, hogy beszéd közben megannyi emlékezetes pillanatot idéz fel a táborokból.
Elsősorban egy életérzés. Igazából kilencedik óta ott vagyok, tehát elmondhatom, hogy az összes vándortáborban, amikre eddig lehetőségeink voltak, azokban részt vettem. Konkrétan a nyaraim meghatározó része, nem is tudnám elképzelni nélküle a vakációt. Nagyon jól érzem magam ezekben a táborokban, pusztán azért is, mert kicsit az egész eltér a megszokott szabadidős tevékenységektől. Ezt nem is lehet semmihez sem hasonlítani, ez vándortábor és ennyi – mesélte a végzős Horváth Dani, aki bár egyedül is szívesen eljár túrázni, nehezen gondol bele abba, hogy egyszer majd a tábor nélkül kell eltöltenie a nyarait.
Azt hiszem, 3 fő ok van, amiért már több éve visszajárok. Először is, azok a csodálatos helyek, amiket meglátogatunk! Felejthetetlen élmény, amikor az ember életében először fedezi fel a Magas-Tátrát és hódítja meg Lengyelország tetejét, a 2499 méter magas Rysyt. Egyszerre érzed magad hatalmasnak és nagyon picinek. Olyan, mintha a világ tetején lennénk!
A második, saját határaink feszegetése. A táborban gyakran viszünk véghez olyan teljesítményt, amelyről nem gondoltuk volna, hogy képesek vagyunk rá. Elindulunk megpakolva minden cuccunkkal, a 15-20 kilós hátizsákokkal, hogy egy pár kilométert sétáljunk. Majd arról a párról kiderül, hogy inkább tíz, majd hogy az inkább 20, sőt inkább valahol fölötte, és már szívünk szerint háromszor feladtuk volna, és felszálltunk volna egy buszra, de végül a legnagyobb akadályokat is sikerrel vesszük. És olyankor büszkék vagyunk egymásra, hogy ezt is végigcsináltuk.
A harmadik és számomra egyre inkább legfontosabb ok: a társaság, a barátok. A vándortáborokat mindig is az összeverbuválódó csapatok tették felejthetetlenné. Az ember hosszantartó, nagybetűs BARÁTSÁGOKRA tehet szert, és azokat is teljesen új oldaláról ismerheti meg, akikről azt hitte, már ismeri őket. Ez különösen igaz tanárainkra, akik lendületükkel, szeretetükkel és humorukkal viszik tovább évről évre a vasváris hagyományt. Én pár hónapja hivatalosan már nem vagyok vasváris, és az az igazság, hogy nagyon sok ember hiányzik. Barátok, tanárok, akik az elmúlt 6 évemet meghatározták, és egy csodává tették. Az idei tábor számomra lehetőséget és reményt jelentett arra, hogy ezt a csodát újraéljem – válaszolt örömmel a feltett kérdésemre Nyári Ádám, egy májusban ballagott vasváris diáktársunk, akit a vándoros csapat egyik oszlopos, örökké nyitott és végtelenül kedves tagjaként ismerhettek meg a résztvevők.
Hát úgy volt alapból, hogy nem is megyek, csak az egyik osztálytársam lemondta, a barátnőm pedig rávett, hogy menjek el helyette én. Az elején egy kicsit féltem tőle, hogy milyen lesz, a társaság, a túrák, mennyire fogom bírni, de így utólag nagyon örülök, hogy végül mentem, mert elképzelhetetlenül jó emlékeim vannak róla, és a társaság is nagyon szuper volt. Másfél hét alatt nagyon sok új embert ismertem meg és lettem velük jóban. Napközben a túrák alatt is elképesztően jó volt a hangulat és esténként is. Imádtam az egészet, jövőre ott tala! – Pintér Panna szinte az utolsó pillanatban csatlakozott, de abszolút nem bánta meg, örült is inkább, hogy a sors így hozta össze a dolgokat.
Szabadságot. Nagyon jól alakulnak ilyenkor a tanár-diák kapcsolatok, meg lehet ilyenkor ismerni mindenkit a másik oldaláról, és közelebb lehet kerülni egymáshoz. A táborok alatt inkább diáknak érzem magam, mint tanárnak. Élvezem csinálni és szervezni ezeket a táborokat, mert tudja, ilyenkor nem az a nap van, hogy a vegytan tanár gonosz – mesélte Dart Szendre tanár úr, aki nemcsak az állandó jó hangulatért, a túrák után a biztos fáradtságérzetért felelős, hanem Horváth József igazgató úrral együtt felel legfőképpen azért is, hogy ezek a táborok megvalósuljanak, s a jelentkező túrázókat az életre neveljék, meg minden másra, melyre az iskola falain belül nem jut elég idő.
Ezt jelenti nekünk a vándortábor. Persze ezek csak szavak, meg szóban előadott érzések, ott lenni és mindezt megtapasztalni ennél sokkal, de sokkalta többet ad az embernek. De akár hisztek, akár nem, ezeknek a szavaknak egész könnyen meglelhetitek az igazságot. Csak húzzatok egy strapabíró túrabakancsot, s velünk karöltve járjatok ti magatok a dolgok végére!
Molnár Anna 12/C