2001. július 29-én, hétfőn, a sötét éjszakában akkora tömeg gyűlt össze a vasútállomás tájékán, mint még soha vasváris vándortábor történelmében. Idén csaknem százan vállalkoztunk arra, hogy „feláldozunk” másfél hetet a nyári szünetből, és meghódítjuk a Lengyel Tátra csúcsait. Amíg egymást, régen látott „sporttársainkat” keresgéltük a búcsúzkodó szülők, testvérek, nagymamák és nagypapák rengetegében, az apukák szorgalmasan dobálták 50 kilós hátizsákjainkat az összkomfortos buszok csomagtartójába.
Ekkor már nem volt kétséges, idén sem marad el a vándortábor, de ez koránt sem volt ilyen egyértelmű az indulást megelőző napokban. Tudni illik Lengyelországban éppen ez idő tájt árvíz pusztított, halálra rémítve a vándortáborba készülő vasvárisokat és szülőket. Izgatottan figyeltük az idő járásjelentést és a híreket minden Tv csatornán, Horváth tanár úr pedig telefonfelügyeletet tartott az aggódó anyukák megnyugtatására és a századik érdeklődőnek is türelmesen magyarázta, amit a lengyel konzultól megtudott, hogy sem Krakkó, sem Zakopane, sem a mi testi épségünk nincs veszélyben. Ennek tudatában hajnali háromkor végre/végül mégiscsak elindultunk.
Kevesebb, mint tíz óra zötykölődés után elértük úticélunkat, Zakopane városát. A buszok csaknem szálláshelyünk a „DOMTURISTI” előtt tettek le minket, de még így is megerőltető volt a táskacipelés, míg a szobáinkat megtaláltuk. Az első nagy kihívás a folyosók és lépcsők labirintusában való tájékozódás képességének elsajátítása volt.
Horváth tanár úr, látva, mennyire kifárasztott minket az utazás és a szállásfoglalás, letett róla, hogy aznap kirándulni vigye a társaságot, így vacsoráig tengernyi időnk volt, hogy bejárjuk a főutcát, KÁNTOROKAT – pénzváltókat keressünk, megvegyük a tíz napra elegendő képeslapmennyiséget. Megismerkedtünk a város turistabolondító nevezetességeivel: a fuvarra váró, népviseletbe öltözött kocsislegényekkel és lovaikkal, az ezüstbevont mutatványosokkal, tehetséges és kevésbé tehetséges utcazenészekkel, sajtárusokkal. Szembesülnünk kellett azonban azzal a kellemetlen ténnyel, hogy a helyi lakosok a lengyelen kívül semmilyen más nyelven nem tudnak, vagy egyszerűen nem akarnak megszólalni. Ennek következtében az itt töltött néhány nap alatt tökélyre fejlesztettük a kézzel-lábbal való kommunikáció tudományát, és elsajátítottuk a nélkülözhetetlen lengyel alapszókincset:
Czesc! – Szervusz!
Dzien dobry! – Jó napot!
Ile to kosztuje? – Mennyibe kerül?
Dziekuje. – Köszönöm.
Az érkezés napján este 10-re hirdetett a vezetőség gyülekezőt. Ismertették a házirendet, a „táborrendet”, a másnapi programot. Megtudtuk a csoportbeosztást is, hogy ki, melyik tanár úrral fog túrázni a továbbiakban. Első esténk nagyrészt a nevezetes táboros élmények felelevenítésével telt, százszor elmesélt történeteket idéztünk fel, hallgattunk végig újra. Faggattuk a Tátrát már megjárt táborozókat, elsősorban a túrák nehézségéről, a hegyoldalak meredekességéről, és bevallhatom, kicsit félve gondoltunk a ránk váró „borzalmakra”.
Első nap a környék talán legnevezetesebb hegycsúcsát, a Giewontot (1836m) szánták a tanár urak bemelegítésül.
Sokunknak az volt az első hegy az életében. Felejthetetlenül szép, felejthetetlenül izgalmas, és – mi tagadás- eléggé fárasztó volt a megmászása.
Furcsa volt, hogy errefelé a hegyi utak mennyire forgalmasak. Az edzett helyiek jobbra-balra köszöngetve, egy szál rövidnadrágban (+ melltartóban) rohannak felfelé, ügyesen kerülgetve az elgyötörten vánszorgó turistákat, akiknek még arra sem jut elég levegőjük, hogy visszaköszönjenek. Mi is hasonlóan elcsigázva, lassan de elszántan meneteltünk és végül felértünk a hegytetőre, a hatalmas kereszthez, ahol minden fáradtságról elfeledkezve úgy éreztük, miénk a világ. Elégedetten lógattuk a lábunkat az alattunk tátongó szakadék fölött, és határtalan volt a büszkeségünk. Mit fognak szólni otthon, ha ezt elmeséljük!?
Másnapra a Kasprowy megmászását terveztük, de különböző problémák miatt vissza kellett fordulnunk. Akadt azonban egy kis csapat, amely minden tilalom ellenére mégiscsak nekivágott a viharfelhőkbe burkolt hegynek. Szerencsésen meg is érkeztek, de dicséret helyett csak kiadós fejmosás jutott nekik a tanár uraktól, akik egész nap utánuk kutattak.
A teljes kollekció megtalálható a facebook csoport albumjai között
Harmadik napunk, akár az előző kettő, egy órás „aszfalttúrával” indult a városon keresztül, míg kiértünk a természetbe, hegyek-völgyek közé. Ezúttal szerencsénk volt. Ha egy nap késéssel is, de sikerült feljutnunk a Kasprowy tetejére, 1987m magasra. Szép teljesítmény volt. Útközben áfonyát legeltünk, integettünk a fölöttünk suhanó „lanovka” utasainak, illedelmesen köszöngettünk a lengyel kirándulóknak. Egyik legszebb túránk volt ez. Ekkor még nem jelentkezett az az általános kimerültség, térd- és bokafájdalom, ami a továbbiakban még a táj szépségeiről is képes volt elvonni a figyelmünket. Bár már ekkor is volt, aki Szabó tanár úr hátán tette meg a visszaút egy részét.
Fontosnak tartom, hogy a tátrai napsugaraknak is szenteljek egy bekezdést, amik olyan szép, pirosra sütöttek bennünket, hogy öröm volt nézni. Rengeteg naptejet magunkra kentünk, mégis mindenkinek leégett legalább az orra.
Másnap Horvát tanár úr csoportját buszok vitték a Rysyhez, mi pedig pihenésképpen egy kisebb hegyet választottunk. A Sarnia Skalát. Itt készült legalább 20 csoportkép. Megfőztük a szokásos babkonzervet, aludtunk rá egyet –a rutinos táborozó tudja, hogy az ötödik napon már senkinek sem esik nehezére bárhol és bármikor bármilyen testhelyzetben elaludni – majd szépen lassan hazaballagtunk, és türelmesen vártuk a csapat másik felét. Késtek. Éhesen és fáradtan érkeztek jóval a kiírt vacsoraidő után, és ha a Rysytől nem fáradtak volna el kellőképpen, mi még rátettünk egy lapáttal. Legalább ötször meséltettük el velük, hogy milyen volt.
A Rysy a Lengyel Tátra legmagasabb hegymászó felszerelés nélkül meglátogatható csúcsa. Már az Őrségben rémtörténeteket meséltek róla azok, akik évekkel ezelőtt a szlovák oldalról megmászták. ,,… És lengyel oldal, még annál is meredekebb!” A turistakönyv szerint nem véletlen, hogy a lengyelek többsége is a szlovák oldalról mássza meg… Szép kilátások! A halálra rémített táborozókra való tekintettel, nem volt kötelező a részvétel, mégis alig akadtak, akik inkább a pihenést választották.
A mi csoportunknak könnyebb dolga volt, mert előttünk járók példájából okulva, korábban indultunk, így nem kellett megállás nélkül rohanni a 7 km-es aszfaltúton, hogy időben a Morskie Oko nevű tóhoz érjünk, ahonnan a tényleges túra indult a „felső-tó”-hoz, majd a Rysyre.
Az eddig tett túrák során annyi szépet láttunk, hogy azt hittük, már nem érhet minket meglepetés. Rosszul hittük, mert a tavak látványa minden eddigit felülmúlt. Nem teszek rá kísérletet, hogy leírjam a tájat, mert biztosan nevetségesen szentimentális dolgokat írnék. Gyönyörű volt. Jobb szó nem jut eszembe.
A hegyoldalaknak azon a részén, ahová ritkán süt a nap, egész évben megmarad a hó. A Rysy tövében mi is találtunk egy ilyen hófoltot, és sort kerítettünk egy kiadós hógolyózásra. Ezután a többség –nemzetiszín zászlóval felszerelkezve- nekivágott a csúcsnak, a kisebbség – köztük én is, – a tóparton heverészett.
Eltartott egy jó darabig, mire a hegymászók visszatértek a turistaházhoz. Alig ültek le, már rohannunk kellett visszafele, hogy vacsorára hazaérjünk.
Itt és most szeretném megragadni az alkalmat, hogy gratuláljak mindenkinek, aki „odafent” járt. Minden elismerésem az övék!
A szállásra visszatérve a mi hegymászóink sem nyújtottak szebb látványt, mint előző este Horváth tanár úréké. A vacsorához éppen időben érkeztünk… és ha már a vacsoránál tartunk, illendő lenne megemlékezni a DOMTURISI konyhájának specialitásairól. Különösen nagy népszerűségnek örvendett a minden nap tányérunkra kerülő, egészben főtt kapros krumpli. Mellé sült hús, főtt hús, fasírt járt különböző – természetesen kaporral ízesített – szószokkal… Aki igazán éhes volt, megette. S ha akadt valaki tányérján bármilyen kis mennyiségű maradék, a HIÉNÁK – tanár urak és a köréjük csoportosuló fiatalemberek – elpusztították azt is.
A vacsorák után rendszerint az előtér gyönyörű bőrfoteljeiben heverésztünk a portás bácsi szigorú felügyelete alatt. Előfordult, hogy széles jókedvünkben, néha dalra is fakadtunk, amit őkelme elég nehezen viselt, és minden egyes alkalommal már tízkor aludni zavarta a társaságot. Az épület legeldugottabb szegletébe is utánunk jött és, kitartóan magyarázta – természetesen lengyelül – hogy ideje nyugovóra térni, de nem sikerült meggyőznie minket. Végül már nem is próbálkozott. Igaz, hogy az utolsó napokba a csapat nagy része alig látott már a fáradtságtól, de éjfél előtt alvásról szó sem lehetett. Nem úgy reggel! Aki éjjel legény… az a legálmosabb másnap. Belegondolni is rossz, mi lett volna, ha az utolsó napra ígért hágótúrát nem mossa el az eső… De elmosta!
Minden bizonnyal ránk gondoltak odafent, mikor sötétedés után megnyíltak az ég csatornái. Reggel még mindig zuhogott, és a délelőtt közepén arra riadtunk fel, hogy elmaradt az ébresztő.
Kihasználtuk ezt az égből kapott szabadnapot. Az egész tábor népe egy emberként rohamozta meg a zakopánés pólókat árusító bódékat. A nap végére mindenki egyen pólóban pompázott, és mindenki megvette a rokonoknak szánt Zakopane- feliratú bögrét, baltát, buzogányt, birkát, satöbbit.
Az utolsó itt töltött éjszakát igazi, hajnalig tartó mulatozással próbáltuk emlékezetessé tenni, de csak a legedzettebbeknek maradt energiájuk arra, hogy éjfél után is folytassák a szokásos kártyázást, nótázást.
Reggel „frissen-vidáman”, indulásra készen gyülekeztünk a turistaház előtt. Busszal mentünk Krakkóba, ahol két napot töltöttünk.
Hamar megérkeztünk az ottani szálláshelyünkre, és elfoglaltuk a „csodaszép”, rózsaszín falú szobákat a harmadik emeleten. Délben már a városközpontban kutattunk pénzváltók után. A tanár urak – szem előtt tartva a fergeteges sikert, amit a kapros krumpli aratott – úgy döntöttek, kiosztják az ebéd/vacsorapénzt, hogy mindenki vehessen magának pizzát és hamburgert. Szétszéledtünk tehát a belvárosban, és miután jóllaktunk, elindultunk bevásárolni, körülnézni. Sötétedésig jártuk az utcákat, és még utána is, késő estig sétálgattunk a Visztula-parton.
Krakkó teljesen más hangulatú város, mint Zakopane volt. Míg Zakopane egy Balaton parti, turistáktól hemzsegő városra emlékeztet, Krakkó történelmi belvárosának hatalmas főtere, a rengeteg templom, a szép régi épületeket és a széles, térköves sétálóutcák inkább Budapestet idézik. Különösen éjjel szép a város, mikor az egész főteret, a templomokat és a várat kivilágítják.
Egy napunk volt már csak hátra, igyekeztünk hasznosan tölteni. Reggel kisbuszok vittek minket Wieliczka sóbányájába, ahol a több órás földalatti túrán angolul, németül és olaszul beszélő idegenvezetőink elmagyaráztak minden sóbányászattal kapcsolatos tudnivalót. Nagyon szép, sóból készült szobrokat láttunk (és nyalogattunk), közben majd’ megfagytunk. A felszínre érve villámgyorsan ugráltunk be a buszokba, siettünk vissza Krakkóba, mert délutánra már a Wawel megtekintése volt beütemezve.
A Visztula partján, a Wawel- „hegyre?” épült hajdanán a királyi kastély és egy székesegyház, a lengyel királyok temetkezőhelye. A kastélyt sajnos csak kívülről láttuk, de a székesegyházat belülről is megnézhettük. Miután megtaláltuk Báthory István kriptáját, elégedetten távoztunk, és az estig tartó szabadprogram keretében sort kerítettünk egy kis fakultatív kolbászevésre, valamint beszereztük a táborozáshoz szükséges kellékeket.
Krakkóba érkezésünkkor már gondolkodóba ejtett minket a probléma: hogy fogunk mi tábortüzet rakni egy nagyváros kellős közepén? Tudniillik a tábortűz nélkülözhetetlen. Ha máskor mellőzhető is, utolsó éjjel mindenképpen szükség van rá. A szükség nagy úr, a táborozók fantáziája pedig határtalan. Végül került tábortűz. Nem is akármilyen! Mikor leszállt az éj, a szobákból kicsempészett pokrócokkal kivonultunk a közeli parkba, és órákig üldögéltünk a hegytetőn még babkonzerv-melegítésre használt gázfőző körül. Horváth- és Szabó tanár urak a hagyománynak megfelelően ajándékokat osztottak a végzősöknek, az újoncoknak, és ajándékokat kaptak tőlünk. Előadtuk az új és a régebbi táborzáró nótákat, a vasváris indulót és a többi, vándortábortól már elválaszthatatlan dalt is. Azt senki sem tudná megmondani, végül mikor feküdtünk le aludni, de az biztos, hogy nem elég korán.
A hazaindulás reggelén úgy terveztük, ellátogatunk még a város híres zsidó-negyedébe, de a buszsofőrök hajnali kilenckor már türelmetlenül vártak ránk, így nem volt mit tenni, gyorsan összecsomagoltunk, és már indultunk is Magyarország felé. A többség jól kihasználta a tízenkétórás utat, és végre kialudta magát. Csendben elmélkedtünk, szomorkodtunk, csokoládéba fojtva bánatunkat, és nem tudtuk, nevessünk-e vagy sírjunk, mikor észbe kaptunk, hogy idén elmaradt a HIDROBULI.
Este tíz volt már, mire Fehérvárra értünk. Időben riadoztatott szüleink vártak ránk a vasútnál, és alig hagyva időt a búcsúzkodásra, már vittek is haza minket, s hallgathatták hajnalig izgalmas kalandjainkat, vihették másnap előhívatni a fényképeket, és beletörődhettek, hogy jövőre is számolniuk kell hasonló táboroztatási költségekkel, mert biztos vagyok benne, hogy aki egyszer a vándortábort kipróbálta, most is, korábban is olyan élményekkel térhetett haza, hogy többé nem hagyja ki a lehetőséget, és ha ez így van, jövő nyáron a Zemplénben legalább ennyien leszünk, ha nem többen.
Radics Vera
Köszönjük a Vasvári Pál Gimnázium Nemzetközi Cserekapcsolatok Alapítványának, és az iskolai sportkörnek a tábor lebonyolításéhoz nyújtott segítségét!
Néhány vándortáboros nótánk:
A tátrai hegyek alatt rég elolvadt már a hó,
Tanáraink úgy gondolták, Rysy-t mászni volna jó
Fáradt vagyok nagyon már, a lábam is igen fáj.
Fel kell mennem, muszáj mennem
Zsó már fönt van, engem vár.
Láncokon függ az életem, alattam a szakadék,
Fönn a hegyen babot főzünk, az egészben ez a szép.
Csali Dávid siessél, a csúcsra zászlót tűzzél!
Lobogtassa ott a szél!
Amott látom, amott látom Dosztál Andrást gurulni.
Ági zuhan, Laci rohan, alig bírom beérni.
Gyere babám, rohanjál, hideg víz vár a tónál.
Lépjünk oda! Lépjünk oda!!
Indulni kell haza már.
(A csitári hegyek alatt… dallamára)
Amott legel (3x) Kodzsek nyája magában.
Mind a tíznek (3x) kolomp van a nyakában.
Gyere pincér, gombát hozzál izibe!
Kapros krumplit (3x) tégy juhok elibe!
Amott legel (3x) kerge marha a réten.
Vasvárisok (3x) vacsorája ő lészen.
Gyere szakács, répát főzzél izibe!
Azt tegyed rá, (3x) rakd a Gyenes elibe!
(Amott legel… dallamára)