Az első vándortábort iskolánkban 1991-ben rendezték Horváth József tanár úr vezetésével. Utána hosszú évekig ez hagyomány volt, azonban két éve nyáron nem élvezhettük a vándortábort. Szerencsére idén megalakult a Vasvári Természetismereti Turisztikai Kulturális és Sport Egyesület, mely lehetőséget adott egy új tábor szervezésére.
2006-ban Tátralomnic (Szlovákia) adott otthont kb. 80 fős csapatunknak.
Reggel 3 óra körül lelkes, és természetesen álmos arcok gyülekeztek a vasútállomáson. Megpakolt táskákkal, bakanccsal és jobbról, balról (elölről, hátulról és ahonnan még lehet) aggódó hozzátartozókkal megpakolva. Sokan közülük már többszörös táborozók, többen azonban a kezdő, „első táborozó” kategóriát gazdagították, ahogy magam is. (Ez később meg is bosszulta magát.)
Majorné Szloboda Mária tanárnő, Szabó, Horváth és Kiffer tanár urak, mint fő kísérőink ellenőrizték a „becsekkolókat”.
A szülő utolsó instrukciói után megindultunk a peronok felé és felszálltunk a vonatunkra. A Székesfehérvár-Budapest vonalon az összes rémtörténetet meghallgathattam az első táborozók avatásával kapcsolatban. A tapasztaltak csak a tenyerüket dörzsölgették, és „kiéhezett pillantásokkal” mustrálták a gólyákat (majd meglátjátok milyen jó lesz!).
Többszöri átszállás után eljutottunk a határig, ahol a határőrök nagy nehezen felismertek minket útlevélképeink alapján, és mind átmehettünk Szlovákiába. Akik hamarabb értek a roppant hívogató nevű (Tulipán presszó) magyar-szlovák vendéglátó-ipari egységhez, azok frissítettek és könnyítettek magukon. Mi, akiknek beazonosítása több időt vett igénybe, már csak a vonatra szaladást élhettük meg Sátoraljaújhelyen. Aztán rengeteg vonatról le vonatra fel után végre felsejlett előttünk az elektricska képe, melyről naivan azt reméltük, hogy egészen a szállásig visz minket. Hát majdnem. Hiszen ha az ember vándortáborozó, két kilométer igazán nem jelenthet problémát.
Első esténk kipakolással, pihenéssel beszélgetéssel, esetleg a környék felfedezésével telt. Faházaink egy földszintből és egy emeletből álltak. A földszinten volt a viszonylag kulturált vizesblokk, és egy „konyha” (csap, szekrény, kisasztal). Az emelet pedig két szobából állt.
Második napunk egyben az első túrát is jelentette. A csoportot két részre osztották. 18-on túl Kiffer Zoltán és Szabó Endre tanár urakkal, 18-on innen Horváth József tanár úrral és Majorné Szloboda Mária tanárnővel.
Horváth tanár úrék csoportjának második reggel igen korán kellett kelni. Normális esetben én még 5 óra körül a másik oldalamra szoktam fordulni, nemhogy már bakancsban toporogjak, készen az első túrára.
A kisboltig – vagyis találkozóhelyünkig – vezető úton ki-ki egy nagy tál reggelire, egy puha ágyra, vagy egyéb kellemes dologra próbált koncentrálni.
Ha az ember még nem volt vándortáborban, úgy gondolja számára nincs lehetetlen. Hát számomra megdőlni látszott ez a tény, mikor felfelé bandukoltam a hegyre. („ott, látod, a kanyar után… na az már az” „Jó, persze… De melyik kanyar után!?)
Ezúton is köszönetemet szeretném kifejezni Szloboda tanárnőnek, aki nélkül nem ment volna! Én abban a biztos tudatban pihentem le a csúcson, hogy ennél már csak jobb lehet. Hát igen. Arra nem számítottam, hogy ami felfelé meredek, az lefelé is az…
Aznap mikor végre megérkeztünk a szállásunkra hihetetlen áldásnak éreztük a vacsorát, és az első forró zuhanyt.
Harmadik napon én Szabó és Kiffer tanár urakkal folytattam a túrázást, egy sikeres elalvásnak köszönhetően („még 10 perc és felkelek… tényleg…”).
Aznap Hágó túra volt. Én csak a Fátyol vízesésig mehettem, a többiek azonban beszámoltak róla, hogy bár kegyetlen, idegtépő, fárasztó volt, de mégis gyönyörű.
Én a Hágó megmászása helyett legalább két kört sétáltam a Csorba-tó körül, majd élveztem a helyi éttermek kínálatát, végül pedig elektricskával megközelítettem a szállást és pihentem.
Negyedik napunkon a Zöld-tó túra várt ránk, immáron ismét a 18 éven aluli csapattal. Az ember egy idő után rosszul van, mert nem lát mást csak követ, követ, követ. Követ a lába alatt, követ maga előtt és mögött, követ jobbra, követ balra. Ezért az apró kellemetlenségért azonban bőven kárpótolt minket a Zöld-tó látványa. Mivel itt hosszabb szabadidőnk volt, (majdnem) mindenki kipróbálta a helyi specialitásokat. Én megismerkedtem a gőzgombóc (gombóc, áfonyalekvár, kakaó, vajas, édes szósz; kicsit tömény, de nem rossz) adta élvezetekkel. Lefelé egy, ha lehet még hosszabb utat választottunk. De itt lényegesen kevesebb volt a kő.
Ezen az estén a szobák rendjének ellenőrzésére is sor került. Mindenki lázasan pakolt. Azt hiszem, megragadnám az alkalmat, hogy köszönetet mondjak szobatársaimnak, akik szegény védtelen esőkabátomat szemeteszsáknak nézték és használták. (mára már regenerálódott és túl van a sokkon)
A Zöld-tóhoz vezető úton a lábamat kegyetlenül feltörte a bakancsom, és hiába Szabó és Horváth tanár urak lelkes és szakértő kezelése, másnap nem tarthattam a csoporttal. Pont a Risy túrát hagytam ki, ami a vándortábor csúcsa volt. A többiek elmondása szerint tényleg fantasztikus volt. Azt hiszem a kedvenc történetem a panorámás üvegablakos WC sztori-volt.
A Risy-n működik egy kávéház, és mivel autóval nem közelíthető meg az objektum, kézben viszik fel az étel-, ital- valamint a szénszállítmányokat. A turistáknak is van lehetőségük felvinni tejet, szenet, stb., amiért fenn kapnak egy teát és egy igazolást (amivel évek múlva fel lehet vágni az unokák előtt).
Azt hiszem, mindannyiunk nevében gratulálhatok Csali Dávidnak, aki (ráadásul nem először) idén is felcipelt 11 liter tejet.
Míg mi, a „táposok”, és akik patakvíz nyavalyában szenvedtek („mer’ ugye ittak a patakvízből, és elkaptak valami bakteriális nyavalyát”) otthon lábadoztunk, addig a többiek bizony megszenvedtek a Risyvel, de mindenki elégedetten és fáradtan érkezett meg a táborba.
Az utolsó nap túráját sajnos ismét nem teljesítettem, mert a bakteriális patakvizes csúnyaság az én szervezetemet sem kímélte. Ez a nap alvással, lázméréssel, széntablettával és „derosszulvagyok”-kal telt. Estére kicsit kilábadoztuk magunkat, így a vacsora utáni tábortűzre már mindenki lelkesen készült. Lelkesen és gyanútlanul. Szabó tanár úr már első nap igen bölcsen figyelmeztetett minket, gólyákat, hogy baj lesz. („ami késik, az eljön”). Hát bekövetkezett. Olyan fura volt, hogy egyre kevesebben vagyunk, és feltűnő sikítások szűrődtek ki a házakból, de ekkor még mindig naivan reménykedtünk. Azonban hirtelen engem is megragadtak és bizony a zuhany alá toltak. Veszteségek: egy csap és egy ablaküveg. Az utolsó nap reggelén búcsút intettünk Tátralomnicnak, a tábornak, és elindultunk haza.
Elektricska, vonat, vonat, vonat majd még egy kis vonat. Egyik átszállásnál kicsit többet kellett várnunk, és így az immár vándortábori hagyomány: a hidrobuli vette kezdetét. Ha nem ismerném elődeim definícióját, nem tudnám megmondani, mi is az a hidrobuli, de engedjétek meg, hogy Erős Márti szavaival éljek „hidrobuli = egymás locsolása végkifulladásig, aztán még egy kicsit”
Így nevetve és vizesen indultunk haza, és 00:30 körül már vasútállomáson voltunk. Megvoltak a nagy egymás nyakába borulások, és a búcsúzkodás.
Összességében nagyon jól éreztük magunkat. Ahogy Szabó Endre tanár úr summázta: „jó volt”. És reméljük, hogy a Vasvári TTKSE megtartja ezt a jó szokását, és rendez még ilyen táborokat.
Fülöp Flóra