Túráztunk – vándortábor, ahogy mi láttuk…
Két évvel ezelőtt pár barátnőmmel felfedeztünk egy plakátot a hirdetőtáblán, VÁNDORTÁBOR felirattal. Akkor is és tavaly is nagy kedvvel indultunk neki az egyhetes „túramaratonnak”.
Rémisztő lehet egy vándortábor gondolata. Legalábbis számomra az volt, amikor először belegondoltam. Minden nap, az összes cuccommal, nagy túrazsákkal járni a hegyeket… De valami mégis azt súgta, ezt nem szabad kihagynunk. Erőt vettünk magunkon, és jelentkeztünk az akkori vándortáborba. A Szlovák Paradicsomba látogattunk el, ami a lehető legjobb első tábornak bizonyult. Ezért már ennek a tábornak a végén elhatároztuk, hogy a következő kihagyhatatlan.
Így örömmel jelentkeztünk a következőre a Vasvári Természetismereti Turisztikai Kulturális és Sportegyesület (VTTKSE) által a Mecsekbe szervezett vándortáborra. Tudtuk, hogy ebben az évben Magyarország lesz a soros, hiszen ez az egyik hagyománya a tábornak. Az egyik évet külföldön, a következőt pedig hazai terepen töltjük. Havonta befizettük a kisebb- nagyobb összegeket a tanév végéig. Majd eljött a tábor előtti hét. Ismét nagy pánikban hívogattuk egymást, hogy ki mit hozzon, hiszen tudtuk, hogy nagy hátizsákunkkal kell egyik szállásról a másikra gyalogolni. Nélkülözhetetlennek ítéltük a hajszárítót, az esőkabátot, a túrabakancsot, a váltócipőt, és még sorolhatnám. Így mire mindent belezsúfoltunk, a legjobb esetben is megtöltöttünk fejenként egy-egy 70 literes túrazsákot.
Az utazás vidáman telt, nyári beszámolókat és egyetemi sztorikat hallgattunk az „öreg” vasvárisoktól. Majd pár óra vonatozás után megérkeztünk a bükkösdi vasútállomásra. Innen gyalog elmentünk a diákszállásig. Nagy udvaros, több házas kis területet szálltunk meg. Rövid kipakolási idő után egyből nekivágtunk a túrázásnak. Fogtuk a kisebb hátizsákjainkat, és bejártuk a környéket.
Másnap nagy lelkesedéssel ébredtünk, mivel tudtuk, hogy a nagyhírű Ibafát fogjuk meglátogatni. Pár km-es túra után elérkeztünk az ibafai múzeumba, ahol betekintést kaphattunk a pipakészítés évszázados rejtelmeibe. Ezután még tettünk egy kis kitérőt, majd hazafelé vettük az irányt. Mire visszaértünk a szállásra, kb. 35 km volt a lábunkban.
Következő nap, azaz csütörtökön, fogtuk magunkat, és besétáltunk Pécsre. Én személy szerint erre a túrára emlékszem úgy, hogy a legfárasztóbb volt, mivel sokat betonon gyalogoltunk, és mire beértünk Pécsre, „élőhalott”-nak éreztem magam. Valószínűleg nem csak én voltam így vele, mivel visszafele vonatoztunk, hogy kíméljük magunkat.
Pénteken volt az első átköltözés napja. Féltünk, sőt igazság szerint rettegtünk, hogy majd gyalog kell megtennünk a két falu közötti utat, de szerencsénkre végül vonattal települtünk át Sikondára. Mire odaértünk már csak annyira volt időnk, hogy elfoglaljuk a szobákat, majd elindultunk vacsorázni. A vacsorahely 4 km-re volt, szóval meg kellett dolgoznunk a meleg ételért 😀 Evés után jókedvűen indultunk vissza a szállásunkra. Aztán körülbelül 5 perce sétáltunk, amikor elkezdett szakadni az eső. Eleinte még azt is élveztük, integettünk a szembe jövő kocsiknak, énekelgettünk, futkároztunk, de mire visszaértünk a táborhelyre, nem túlzás, hogy a bőrünkig eláztunk. Vicces volt látni, ahogy mindenki gyorsan leveszi a vizes ruháit, és kiáll az ajtóba csavargatni a csupa víz nadrágját, pulcsiját, majd ahogy versengenek a zuhanyzókért.
Másnap már senki nem felejtette el betenni a hátizsákjába az esőkabátját, szerencsére, mert hamarosan „leszakadt az ég”. Minden nagyon sáros lett, így esésekkel és sikolyokkal tarkított túrában volt részünk. A kellemetlen időjárás miatt erre a napra csak egy rövid túra jutott.
Vasárnap elérkezett a második átköltözés napja, busszal utaztunk át Mecseknádasdra. Mire odaértünk, kisütött a nap, és remek idő lett. Így meg sem kellett volna lepődnünk, amikor a csak ekkor a táborba érkezők, minket, többieket slaggal fogadtak. Senki sem úszhatta meg a vándortáborban oly annyira kedvelt 
HIDROPARTY-t 😀 Így most nem az esőnek, hanem a társainknak köszönhetően szintén csuromvizesek lettünk.
A következő napot rettegve vártuk, ám reggel mégis bizakodva vágtunk neki, hogy megmásszuk a Mecsek legmagasabb pontját, a Zengőt. Csupán az utolsó km-ek során ütköztünk akadályokba, azaz egy hatalmas emelkedőbe, de ezt is sikeresen legyőztük. Amikor felértünk, nagyon büszkék voltunk magunkra, hogy fel tudtunk menni egy ilyen emelkedőn megállás nélkül. Számomra ez nagy kihívás volt, és örülök, hogy sikerült teljesítenem 😀
Kedden átsétáltunk Óbányára, majd szerdán a 9 km-es nagy hátizsákos túra után felszálltunk a hazafelé induló vonatra.
Összesen körülbelül 150 km-et tettünk meg gyalog. Egy ilyen táborozáskor mindig átértékelődik a távolság és az idő fogalma. Hiszen ha a vándortáborban megkérdezzük, hogy mennyire van még a végcélunk, és azt halljuk, hogy félórányira, örömtáncban törünk ki, míg ha ezt itthon mondja valaki, a legtöbben azt mondják, hogy akkor inkább én itthon maradok.
A táborzárón megbeszéltük, hogy jövő nyáron a Magas-Tátrában (szlovák és lengyel oldalról is) fogunk túrázni. Jelentkezzetek, mert olyan élményekben lehet részetek, amelyek csak egy vasváris vándortáborban adatik meg a résztvevőknek.
Nagy Dóra 12.A
részlet az IRKA 2010-2011. év I. számából