Ha végre itt a nyár… – bizonyosan nem múlhat el vándortábor nélkül.
2000. július 26-n (szerda), a sokadik táborukba érkezők számára meglehetősen későn, már nappali fénynél indul 
a vonat. Mint minden évben, a vasváris diák idén is maga viszi a zsákokat. Ez egyes újoncoknál kiteszi a testsúlyuk felét is, de senki nem adja 10 kg alá. Súlyos terheinkkel mindjárt első nap kellemes sétát teszünk? A vasútállomás és leendő szállásunk, Kőszeg város két, egymástól tekintélyes távolságra levő végén található. Persze meg sem fordul a fejünkben, hogy ez nem lehet véletlen. A szállás egyébként meglepően jól fel van szerelve, minden bizonnyal a kínjait egy év alatt elfelejtett táborozó átejtésére kötötték be a tévét, ezért jár a háromágyas szobához külön zuhanyzó, ahol rejtélyes módon a meleg víz is folyik.. Ez a három nap a szoktatásé: mindjárt első délután sok templomot megnézünk, másnap kis híján elhagyjuk a csoportot gazdagító fiúk ¾ részét, azután felmászunk a Kőszegi-hegység legmagasabb pontjára, az Írott-kőre, ahol bár zuhog az eső, mi bőszen trappolunk.
Szombaton megválunk Kőszegtől, és Szentgotthárd felé vesszük az irányt. A szállásváltást vidámítja néhány kötözködő, saját bevallása szerint szabadságon lévő rendőr. A táborozót pimaszul kiröhögik, Horváth tanár úr erélyes fellépésére azonban megszégyenülten távoznak a szerelvényből. Eközben a hányattatásait épp csak megkezdő, s épp ezért nagyon lelkes és optimista másik csoporttal is találkozunk, akik Szabó Endre tanár úr vezénylete alatt készülnek meghódítani az ismeretlent.
Szentgotthárdon éppen csak beköltözünk a kollégiumba, s máris indulunk a Hársas-tóhoz. Bár a tó csak 3 km-re van a várostól, mi furcsa módon mégis hosszú órákon keresztül gyalogoltunk a tűző napon (az, hogy 11 órakor indultunk, már régen nem lep meg senkit).
Másnap a két hét legsúlyosabbnak ígérkező megpróbáltatása vár ránk: a Hármashatár-hegy (ez nem Budapest területén található!!!). Jó messze van, meg föl is kell rá mászni, szóval nem egy vasárnap családi kiruccanás. Valahogy mégis sikerül, s ezt természetesen meg kell ünnepelni. Helyileg csak kiadós perenyicázás fejezheti ki saját teljesítményünk miatti örömünket, de este különböző összeállítású fagyi kelyhekkel jutalmazzuk magunkat (Sziszi pincér legnagyobb örömére).
Hétfőn átruccanunk a szomszédos Ausztriába, az Alpok lejtőin egy klassz túrát teszünk, majd a közeli Graz városába buszozunk. Az utat valószínűleg egyedül szegény sofőr nem élvezi, ő ugyanis most ismerkedik a vasváris dalárda széles repertoárjával.
Ezután ismét szállásváltás következik. 400 m bár csak Őriszentpéter, de rövidítéssel már 20 km, ezért a csapat nagy része inkább busszal utazik. Egy iskolában lakunk, aminek a közvetlen szomszédságában egy szeszfőzde van (…). Ez a nap édes pihenés jegyében zajlik, mindenfelé elgyötört táborozók horkoló porhüvelyei hevernek.
Másnap kellemes sétát teszünk a Borostyán-tóhoz (természetesen kizárólag a déli napon gyalogolunk). Este akcióba lendül a társaság: itt vagyunk már egy hete, és még nem sikerült alkalmat találnunk egy közös alkoholizálásra. Ez az állapot már tarthatatlan, ezért Lajos az összegyűjtött pénz mennyiséggel egy vendéglátó ipari egység felé távozik. Fáradozásait siker koronázza, így az este kellemes hangulatban telik, az arra jogosultak megisszák a pertut Horváth tanár úrral, általános a jókedv.
Ebből másnapra nem sok marad, senki nem lelkesedik Pityerszer skanzenjének felkereséséért. Csak egy jellemző mozzanat a tiszta ruha-mosás-teregetés-számolgatás problémaköréből: „háát, Pityerszert nem tiszteljük meg tiszta pólóval… és akkor már nem kell mosnom.” A skanzen érdekes lett volna, ha előtte nem kevergünk órákig a bozótosban a harmincfokos déli hőségben. Hazafelé ezt megbosszuljuk a tanár urakon: a hidrobuli elől nincs menekvés, itt szégyen szárazon maradni. Este a szálláson rémtörténetekkel és a tökéletes gyilkosság elméleteivel szórakoztatjuk egymást, valamint fény derül a „keresztből egyenesbe” titkára is.
Másnap érkezünk utolsó szálláshelyünkre, amely hozzánk méltó nevet visel: Vasvár. Sokáig várunk a szobákra, és ez senkinek nem tesz jót; az állandó fizikai megterhelés az idegekre is rossz hatással van, és a nyűgös táborozót nem dobja fel a városban zakatoló rengeteg munkagép és a boltban kitartóan visítozó gyermek hangja sem. Ezen az estén kerül sor az első közös főzésre is, amelyhez azonban mindenekelőtt bográcsot, fakanalat és egyéb eszközöket kell beszerezni.
Szombaton a jeli arborétum vár minket (engem hiába). A túra ideje alatt az otthon maradottak meglepetésre készülnek: palacsintával várják a hazatérő vándorokat. Este titkos és illegális termálfürdőzésre vetemedünk, amelynek egy gyorsan érkező, ám tartósnak ígérkező heves vihar szakít félbe. A tábor képét ezúttal a fürdőruha-esőkabát új nyári kollekciót felvonultató, vihogva rohangászó vasvárisok színesítik. A fürdőzés simán folytatódhat a házakban, ugyanis a tető alig néhány percig nevezhető vízállónak, így ez az éjszaka mindenhol a tányérokba, poharakba, tálakba csöpögő eső zenei aláfestésével telik.
A tábor alatt immár a második vasárnap köszönt ránk. Ezúttal egészen úgy indul, mint egy normális otthoni vasárnap: az eső miatt még tízkor is békésen heverészünk, utána azonban nincs kegyelem, elindulunk utolsó túránkra, a Döröskei-tóhoz. Itt a gyakorló táboros gonosz vigyorral nézi, amint a férfitársadalom szép sorjában behajigálja az újoncokat a tóba. Ez nem lep meg senkit, a hidrobuli az avatás része. Igazán megijedni csak akkor kezdünk, amikor az újoncok után lassan mindenki víz alatt köt ki. Mégis kellett volna fürdőruhát hozni? Kicsit megszáradunk, aztán hazafelé indulunk. sok teendőnk van még. Vacsora, némi alkotótevékenység és sok vidámperc után éjfélkor kezdődik a táborzáró. (Két hét alatt már a kiskorúak is hozzáedződtek az éjszakázáshoz.) Horváth tanár úr elővezeti a szokásos statisztikákat, mindenki rendkívül elégedett a ténnyel, hogy túlélte, majd kezdődik a táborzáró nem hivatalos része: Tábori kis tracta címmel rövid történet Bujpál és Horváth tanár urakról, tábornóta több verzióban, az újoncok és a rangidősek megjutalmazása, pezsgő (persze kizárólag alkoholmentes formában), majd reggelig tartó nótázás.
Ezt a hangulatot nem lehet visszaadni: aki nem volt ott, nem tudja, mit hagyott ki; aki pedig ott volt, nem fogja többet kihagyni. Csupán jellemzésképp álljon itt a rutinos táborozók legutolsó zöngeménye- búcsú az Őrségtől, egyúttal a 2001. évi, nyári, tátrai tábor megidézése
Jaj de szomorú, hogy már itt tartunk
A tábortűz mellett egymástól búcsúzunk
De most még itt vagyunk és együtt énekelünk
És jövő nyáron újra együtt a Tátrában lehetünk
Kaplár F. Katalin