Rögtön az első nap belevetettük magunkat Salgótarján sűrűjébe. Ahogy végigmentünk a régi panelházak között, olyan érzés fogott el mindenkit, mintha 30 évet utaztunk volna vissza az időben. Hogy ne is unatkozunk, megtekintettük a bányamúzeumot, ahol az érdekes kiállítás mellett le is tudtunk menni a régi bányába.
Másnap szerencsére már nem aszfalton vezetett az út. A csúcsra igyekeztünk felfelé, de útközben megnéztük a Szent Margit kápolnát, melyet a helyi lakosok újítottak fel nem oly rég. Miután felértünk a csúcsra, nem tudtuk megállni, hogy ne menjünk fel a kilátóba és ne csodáljuk meg a környék panorámáját, amely gyönyörű volt. A hegyről – ahol itt ott a szlovák határt is érintettük – az újoncok afféle beavatási ceremónián vettek részt, köznyelven hidropartin. Ezután tovább vettük az irányt Somoskő vára felé. Egy régi erdei vasútvonal helyén gyalogoltunk. Ahogy kijöttünk az erdőből, felbukkant a falu, a fölé büszkén magasodó várral együtt. Fontos megjegyezni, hogy a létesítmény a mai Szlovákia területén található. A vár mögött egy bazaltorgona volt látható, mely egyedülálló a világon. Altmár Kristóf tanár úr pedig egy röpke előadást is tartott róla. Somoskő vára tulajdonképpen kisebb nagyobb romokban áll, viszont a torony nagyon szépen fel van újítva. Onnan tudjuk hogy nem Magyarország területén van, hogy euróban kell a belépőt fizetni és van egy kicsi határkő, meg egy összefirkált címer. A következő megállónk Salgó vára volt. Onnan pedig tökéletes kilátás nyílt a túránk egészére; a somoskői várra a Karancsra és Salgótarjánra is. A túra végül 20 km volt, mindenki kellemesen elfáradt. Örömmel vártuk a vacsorát.
A harmadik napon a Pécskő felé vettük az irányt. Ez egy hegycsúcs, mely Salgótarján fölé magasodik. Ide kicsit nehéz volt felkapaszkodni, de látvány kárpótolt minket. A következő szálláshelyünk, a Mátra hegyvonulatait is látni lehetett a csúcsról. A mászás után elindultunk a kazári riolittufa felé, mely szintén egyedülálló. Ilyen képződményből összesen hat darab van az egész világon Ez az anyag vulkáni eredetű, könnyen bomlik, tehát fontos nem rongálni, hanem az utókornak megőrizni. Ahogy közeledtünk vissza a városba, egyre inkább észrevettük, hogy elfogyott a vizünk; mindenki lázasan kereste az utolsó csepp folyadékát. Szerencsére egy kocsma még nyitva volt és fel tudtuk tölteni készleteinket: ki sörrel, ki vízzel.
A következő napon már hoznunk kellett a nagytáskákat is, mert ez a túra szállástól szállásig lett tervezve. Azaz majdnem, mert kicsi buszozás is volt benne. Ahogy éppen mentünk fel az emelkedőn, megáll a busz, elkezd lángolni, majd füstölögni a motor!! Amíg vártuk a felmentő járatot, mindenki okosan elfoglalta magát, valamennyien beszélgettünk és kártyáztunk. A cserebusz elvitt minket Parádsasvárra, itt az üveghutára látogattunk el, ahol az érdekes és látványos előadáson mindent megtudhatunk az üveg készítéséről, fújásáról és különféle technikákról. Az előadás alatt szép dísztárgyak és figurák készültek, mint például egy rózsa és hattyú. Ezután jött csak a nehéz része! a 20 kilós táskákkal bandukoltunk a tűző napon a forró aszfalton! Nehogy azt higgye valaki, hogy ez nekünk kínszenvedés lett volna! Nagyon elfáradtunk, de megérte! A vacsora isteni volt!
Reggel busszal mentünk Sirokra az Apáca és a Barát sziklákhoz, utána pedig a várba. Amikor leértünk az erődítményből, egy vödörnyi (vagy több) hideg kútvíz fogadott minket! Mindenki IS vizes lett! Az összes újonc ezennel be lett avatva jóba! Csurom vizesen elindultunk hazafelé a hegygerincen, óriási emelkedőket megmászva. Mikor már a túra végéhez közeledünk, Szabó tanár úr önként jelentkezett Lukács tanárnő fekvőtámaszainak lenyomására.
Reggelire finom gombapörköltet ettünk, amit a tanárok készítettek.
Következő napon a túránk első állomása Recsk volt, ahol az egykori internálótábort néztük meg; a bejárat eléggé impozáns volt, bár szerintem még lenne benne fantázia… Egyből megérkezésünk után Lukács tanárnő színvonalas rövid előadást is tartott az ottani körülményekről. A munkatábor egyetlen barakkjába való belépéskor egyből átéreztük a hely szellemét. Rossz belegondolni, milyen körülmények között élhettek és aludhattak itt az internáltak. Ami a tábor többi részét illeti csak az épületek alapjait látni. Túránk hátralévő részét újra hegygerincen töltöttük. Egyszer csak megérkeztünk az Ilona völgyi vízeséshez, mely hazánk legmagasabb természetes vízesése. A víz csaknem 10 méter magasról zúdul a mélybe, hogy aztán folytathassa tovább útját a hegyről lefelé.
A következő napon nekivágtunk a 18 km-es nagytáskás túrának. Egy kicsit mindenki nosztalgiázhatott, hála a tanár úrnak és a Jiří Menzel könyvnek. Délben egy kis tavacskánál és pihenőnél álltunk meg, de akkor még az út fele hátra volt. Mátraházán is pihentünk egyet, mindenki fel tudta frissíteni magát. Onnan már csak 4 km volt hátra a szállásig, Sástóig.
Másnap reggel Gyöngyösre indultunk el, útközben a repülőteret, az abasári kápolnát és a rettenetesen forró, árnyékmentes Sár-hegyet érintettük. Busszal mentünk Farkasmályra, az egyik helyi pincébe, ahol mindent megtudtunk az ottani borkészítés hagyományairól, a pincéről, és a bortárolásról. Nem is lett volna igazi vándortábor, ha a látott borokat nem kóstoltuk volna meg! Visszatérésre a Mátravasutat vettük igénybe, mely egy keskeny nyomtávú kisvasút és menetrendszerűen közlekedik az erdőben Gyöngyös Mátrafüred közötti hat kilométeres szakaszon.
Utolsó túrák következett reggel, melynek keretében a Kékest akartuk meghódítani. Igen, Magyarország legmagasabb pontját. Útközben elhaladtunk a régi síugrósánc alatt, amit eléggé megviselt az idő vasfoga. Kisebb-nagyobb emelkedők megmászása után sikerült végre a csúcsra érnünk, ahol megérdemeltük a panorámát lentről és a toronyból is. A kilátóból be lehetett látni tökéletesen, hogy merre jártunk a tábor mátrai része alatt; Parádsasvártól Parádon jön át egészen Recskig, sőt Sirokig is el lehetett látni. A másik irányban az előző napi útvonalat is végig lehetett böngészni. Miután körbejártuk, igyekeztünk lefelé a hegyről. Rövid látogatást tettünk a Benevárnál, ami régóta el van hagyatva.
Este következett a szokásos táborzáró, ami kicsit szokatlan is volt, mivel esett az eső, ezért bent kellett megtartani. Igazgató úr beszédet tartott, elmondta, hogy nagyon örül, hogy a koronavírus nem avatkozott bele a táborba. Külön minden újonc és végzős köszöntve is lett. Ezután kezdetét vette a szellemjárás, aminek nagy sikere volt már a 2020-as sítáborban is! Az est hátralévő részén mindenki táncolt és jól érezte magát.
Összességében el lehet mondani, hogy a magyarországi táborok sokkal családiasabbak, mint a külföldiek, sokkal összetartóbb volt a közösség most, mint a 2019-es táborban. Így telt hát ez a röpke 10 nap, ami alatt mindenki kellemesen elfáradt, de mindezt egy kis kikapcsolódással is egybekötötte.
Írta: Füzes Péter