Idén az iskola két vándortábort is szervezett. Egyiket az elsős-másodikos évfolyamnak a Zempléni-hegységbe, a másikat a Mecsekbe a ,,kiöregedett vasvárisoknak, régi vándortáborozóknak. A Mecseki tábor július 14-én indult Lakosné tanárnő és Lovas tanár úr vezetésével. Az első szálláshely Pécsett volt. Körbejártuk a várost, megnéztük nevezetességeit és megrohantuk boltjait. A városnézés után fáradtan szállásunkra mentünk, megettük összes ennivalónkat, majd jóllakottan aludni tértünk.
Másnap indult az első túránk. Busszal felmentünk Misinatetőre, a TV-toronyba. Aki nem sajnálta a 80 Ft-ot, feljuthatott 72 méter magasságba, s onnan szemlélhette a Mecsek déli részét. A toronytól nagy kerülővel akartunk Pécsre visszajutni, a csodálatos sziklákat másztunk meg útközben, hatalmasat frizbiztünk a szűk ösvényeken. Már Pécstől nem járhattunk messze, amikor zuhogni kezdett az eső. Néhány nedves kilométer és viszontagságos buszozás után visszaértünk a kollégiumba. Cipőnkből, zsebeinkből, hátizsákjainkból kiöntöttük a sok vizet, s immár szárazon, esti szórakozás után néztünk. Épp akkor játszották a Képzelt Riportot a szabadtéri színpadon. A jegyre sajnáltuk a pénzt, s így kénytelenek voltunk nem a legtisztább eszközökhöz folyamodni. A lényeg, hogy a végén sűrű bocsánatkérések közepette beengedték mind a 30 embert. Reggel kissé elcsigázva indultunk második szálláshelyünkre, Orfűre. Óriási hátizsákjainkkal 16 km gyaloglás után megérkeztünk turistaházunkba. A rendre, a tisztaságra, a kedves, szelíd, ugyanakkor ,,félelmetes” Manci néni vigyázott, aki 100 kg-jával és hangjával meglehetős tekintélyt képviselt. Először is megrohantuk az Orfűi tavat. Pár órás lubickolás után kisebb túrát tettünk a közeli vendéglőbe, ahol vacsora várt minket. Már csak egy vágyunk volt: a pihe-puha ágyikó.
Reggeli után elindultunk Abaligetre. Megnéztük a híres barlangot, majd csóna
káztunk. Amint többen lettünk a vízen, hatalmas Vizi csata kerekedett a hajók között. Admirálisokat megszégyenítő szaktudással bombáztuk egymást hol hínárral, hol csak vízzel. Hogy a győztes ki lett, a mai napig nem derült ki, de tény, hogy mindenki tocsogott a víztől. A kiadós vacsora után bekéredzkedtünk a ,,félelmetes” Manci nénihez VB-döntőt nézni.
Korán keltünk, mert hamar Tripammerfára akartunk érni. 9 km gyaloglás után megérkeztünk vadregényes szálláshelyünkre. Az erdő közepén 8 sátor állt, kút, bolt, telefonfülke-szóval civilizáció-2 km-re volt tőlünk. Ez a hely egyszerűen gyönyörű volt. A legélesebb emlék Tripammerfáról, az a néhány kis malom. Egy forrás vize hajtotta őket. Kb. 20 cm-esek voltak ezek az ördöngősácsolmányok, amiket a mester söröskupakokból és nádból tákolt össze. E nap estéje arról nevezetes, hogy hogy itt tettük próbára először szakácstudományunkat. A próba sikerült, a sajtos tészta isteni lett. Ezt már csak a másnapi krumplis tojás múlta felül. Itt kezdődött az evés kultusza, melynek mindvégig lelkesen (éhesen) hódoltunk. Másik ilyen mániánk-nyár lévén- a fürdés lett. Így kötöttünk ki Sikondán. A közelgő vihar azonban hazakergetett minket, s étkezőasztalok alatt vészeltük át az özönvizet.
Zobákpusztán nem lehetett lehúzni a WC-t! (Ennél nagyobb katasztrófát is átéltünk Kisújbányán, ahol kiöntött a pöcegödör, és illatozott az egész környék.)
De, persze nem ez a lényeg! Arról a bizonyos lényegről nehezen tudok beszélni, ugyanis nem voltam ott. Néhányan eltévedtünk. A többiek mesélték, hogy Püspökszentlászlón jártak egy kolostorban. Egy idős apáca mesélt nekik a Zengő legendájáról, megmutatta szép templomukat és az arborétumot.
Vissza kell kanyarodnom az evéshez. Ekkora már tapasztalt szakácsaink este csodálatos palacsinta tortával leptek meg minket. A fél tábor egész délután ezen dolgozott, így aztán nem is kirándultunk sehova, legfeljebb a közeli házakba tojást kunyerálni. Szükségünk is volt erre a pihenőnapra a másnapi 20 km-es gyalogláshoz. Útközben eltévedtünk, s a bányákon, a külszíni fejtéseken, szűk járatban, ösvényeken, kökényeseken keresztül csalhatatlan ösztöneinkre hagyatkozva eljutottunk Kisújbányára. Felsétáltunk a közeli kilátóba, s bejártuk a környékbeli hegyeket. Az éjszakát nem a turistaházban töltöttük. Néhányan éjfélkor kimentünk Napfelkeltét nézni, s csak reggel nyolc óra tájban értünk vissza.
A tábor vége vészesen közeledett. Az esti lecsó és az alvás nélküli éjszaka után utolsó szálláshelyünkre, Pécsváradra indultunk. Innen másztunk fel a Mecsek legmagasabb pontjára, a Zengőre. Délután jót fürödtünk a közeli Dombai-tóban, s esti sétánk alkalmával meglepődve vettük észre a lefordított „Fürödni Tilos!” táblákat. Kiderült, hogy a tó vize erősen fertőzött, s légúti megbetegedéseket okoz. A viszontagságos táborban megedződött társaság azonban enyhe hasmenésen kívül más betegséget nem kapott. A hagyományt őrizve este összefirkáltuk az Ángyán Bazsi pólóját, mely minden bizonnyal felkerült a másik három mellé.
Az iskola idén negyedszerre rendezett vándortábort. Kezdetben az embereket úgy kellett összefogdosni. Az évek során mindig ugyanazok jelentkeztek, s így alakulhatott ki az az összetartás és barátság, mely a társaságot jellemezte. Létrejött egy 25-30 főből álló ősmag, azok, akik mindig együtt mentek (és remélem, fognak is) táborozni, s minden alkalommal bővítették a hagyományokat, melyek a tábor alaphangulatát adták. A póló-öszefirkálás, a különböző tábori szólások, a főzőcskézés, a vízi csaták, a ,,ki tud nagyobb felhajtással kevesebbet úszni” versenyek és egyáltalán az emberek , akik mellett egyszerűen nem lehetett kibírni negyed órát sem heves rekeszizomgörcsök nélkül, mind, mind felejthetetlen élményt nyújtottak.
Természetesen nehéz visszaadni a majd kéthetes tábor hangulatát, eseményeit. Én csak a bővebb, kívülállóknak is világos részletekbe bocsátkoztam. Aki volt már akár sí táborban, akár vándortáborban, az tudja, hogy ezeket nem szabad kihagyni. Mindenkinek ajánlom, hogy próbálja ki, hiszen biztos, hogy csodás élményben lesz része. Jövőre az iskola az erdélyi havasokba szervez tábort, de a várható túljelentkezés miatt ajánlom, hogy időben iratkozzatok fel Horváth tanár úrnál!
Kádár Péter